Mondhatnám, hogy könnyen ment, meg hogy simán végigcsináltam az egészet, de minek ferdítsek? Az a hat másik ember, aki ott volt az órán, úgyis élete végéig emlékezni fog a kínlódásomra. De kezdjük inkább a legelején: Nem tudom, honnan vettem, hogy a Pilates az valami jógaféle torna. Hát nem az. Én Hatha-jógára jártam, ami egy nyugis, ilyen-olyan pózokba csavarodás, dőlés, feszülés, meditáció kombináció. A Pilates pedig?: Egy egész órán keresztül egy darab labda a legjobb barátod, akibe kapaszkodhatsz, akit szoríthatsz, akit bámulhatsz, de el nem engedheted. Vagy a kezeddel, vagy a lábaddal, de fognod kell. Az első probléma rögtön a labdával kezdődött: az én kezem nagyon kicsi, így képtelen voltam megfogni a labdát úgy, hogy a fejem fölött át is tudjam adni a másik kezembe. Ezen eleinte mosolyogtam, aztán baromi ideges lettem. Végül kaptam egy kevésbé felfújt labdát, amit végre megbírtam ragadni. Mire ennek a gyakorlatnak a végére értünk levettem a pulóveremet, tíz perc múlva a pólómat, végül már csak a trikó maradt, és azon rimánkodtam, hogy ne kelljen melltartóra vetkőznöm mielőtt felfordulok. De megint előreszaladtam. Szóval, miután teljesen ellazultunk, bemelegítettünk ( akkor még pólóban feszítettem), elkenődve állapítottam meg, hogy nem hoztam magammal vizet. Hiba 1. Sebaj, gondoltam, lesz ez még rosszabb, gyerünk, csináljuk, mozgassuk meg a berozsdásodott izmokat. Egy laza lábizom gyakorlattal kezdtünk, aminek a közepére érve vérben forgó szemekkel téptem le magamról a pólómat, agyon dicsérve magamban a réteges öltözködés mániámat. Amikor aztán öt perce ugyanazt a mozdulatsort csináltuk, már tudtam, hogy két napig nemigen fogok tudni lépcsőzni, csak szigorúan nyújtott térddel, és hogy fuccs a Leg Magic terveimnek. A combizom perzselő gyakorlat után egy kis lépéskombinációs mozdulatsor következett, amit szerencsére nem csak én nem bírtam elkapni, hanem senki sem, így együtt nevettünk önmagunk szerencsétlen tusáján. A lábgyakorlatok után az oktató felszólított minket, hogy most igyunk pár kortyot. Óh – mondom -, akkor én most kimennék inni. Nem viccelek, ha azt mondom körülbelül tíz éve nem ittam csapvizet – nem sznobizmusból, hanem megszokásból -, de most úgy repültem rá az edzőtermi csaptelepre, mint a többnapi repülésből végre a szárazföldre megérkező madár az első pocsolyára. Szinte hátra kellett rántanom a fejemet, hogy ne igyak annyit, hogy végül attól legyek rosszul. Már a csap felé menet feltűnt, hogy elég darabos a járásom, és hogy egyfajta kisterpeszben megyek. Ennek ellenére természetesen az óra folytatódott, de még mindig álltunk. A következő öt percből arra emlékszem, hogy a zsibbadó alsó ajkamat harapdáltam és magamban fohászkodtam, hogy "Gabi nem ájulhatsz el, Gabi nem ájulhatsz el!". Gabi végül nem ájult el, de rettentő dühös lett, amiért engedte ennyire elhatalmasodni teste fölött a XXI. századot. Hiba 2.
A folytatásban szereplő hasizomgyakorlatok nem fogtak ki rajtam, mert felüléseket azért még otthon is szoktam csinálni, de a derekam egy katasztrófa. Úgy értem, semmi hajlékonyság nem maradt benne. Nem is értem, kislánykoromban hogyan mentem le hídba, mert ha most megtenném, egyszerűen kettétörnék. Így az új célom az, hogy az év végére szeretnék egyedül, mindenféle sérülés elszenvedése nélkül, újra lemenni hídba.:-)
A lábaimról pedig még annyit, hogy az edzőterem az első emeleten van, és ha valaki látott onnan lefelé jönni, az biztosan kinyúlt a nevetéstől. Úgy mentem le, mintha be lett volna gipszelve mindkét lábam a combomig. A helyzet még ma is kritikus, leülni csak vetődve, felállni csak karral feltolva tudok, a leejtett dolgokat pedig inkább lent hagyom. Jövő kedden újra megyek! Hajrá

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.